Hogyan kezeljük konfliktusainkat?

Az emberek szerencsére mind egyediek és különbözők, ezért konfliktusaink mindig is lesznek. Lesznek a családban, az iskolában, a munkahelyen, lesznek életünk minden területén. A kérdés csak az, hogy milyenek ezek a konfliktusok és hogyan kezeljük őket.

Gondolhatnánk, hogy a stílus, ahogyan konfliktusainkat kezeljük, személyiségünknek fontos jellemzője. De ha jobban belegondolunk, észrevesszük, hogy ez a stílus nem is annyira egyedi, mint inkább a körülményektől függő. Másképpen állunk egy konfliktushoz, ha a főnökünkről vagy a párunkról van szó, másként kezeljük a konfliktust, ha a szabadidő eltöltéséről vagy például egy lakásvásárlásról kell dönteni. Az egyes konfliktuskezelési módok nem önmagukban jók, vagy rosszak, mindig figyelembe kell venni a szituációt is.

Thomas és Kilmann a konfliktuskezelési stílusokat annak alapján határozták meg, hogy egy személy milyen mértékben önérvényesítő, illetve együttműködő az adott helyzetben, azaz mennyire veszi figyelembe a másik fél nézeteit, érzéseit. Mindenáron „le akarja-e nyomni” a saját akaratát a másik torkán vagy inkább aláveti magát a másik akaratának, esetleg mindenáron keresi a kompromisszumot, vagy a mindkét fél számára előnyös megoldást.
Eszerint lehet valaki versengő, elkerülő, alkalmazkodó, problémamegoldó vagy kompromisszumkereső.

A versengő személy célja, hogy nyerő helyzetbe kerüljön. Nem érdekli a másik álláspontja, számára az a lényeg, hogy győzzön. Az ilyen emberrel nehéz vitatkozni, hiszen neki csak a saját szava számít, nem tudja elfogadni a másik fél véleményét. Ez a magatartás hasznos lehet krízis esetén, amikor gyors, határozott cselekvésre van szükség. Munkahelyi vezetőként időnként szükség van olyan döntéseket hozni, amelyek lehet, hogy sok kolléga számára kellemetlenek, mégis elkerülhetetlenek.
Párkapcsolatban a túlnyomóan versengő típusú félhez egy igazi alkalmazkodó partner passzol. Olyan típus, akinek az alkalmazkodás szívből jön, nem kényszernek éli meg azt nap, mint nap. Van, aki szereti, ha megmondják neki, hogy mikor mi a jó, mikor mit kell tenni. Az ilyen ember mellé jól jön egy versengő pár.

A versengő ellentéte az alkalmazkodó, aki nem érvényesíti saját érdekeit és teljes mértékben aláveti magát a másik akaratának. Ez a magatartás hasznos lehet akkor, ha a másik fél számára sokkal fontosabb az adott kérdés és az alkalmazkodás révén megakadályozható a konfliktus fokozódása. Lehet, hogy egy másik helyzetben ugyanazzal a partnerrel nem kell alkalmazkodóan viselkedni, „cserébe” a korábban adott „engedményért”. Munkahelyen érdemes óvatosan bánni ezzel a viselkedéssel / taktikával, mert félő, hogy a többiek az olyan kollégát túlzottan kihasználják, aki mindig mindenre igent mond és bárki helyett elvégzi a munkát, csak hogy ne kerüljön konfliktusba.
Párkapcsolatban érdemes a másik féllel megbeszélni, hogy mi az, amiben ő szívesen alkalmazkodik a másikhoz a feltétlen szeretet jegyében vagy egyszerűen azért, hogy az ne érezze úgy, hogy le kell mondania valami számára fontos dologról. Célszerű azonban azt is tisztázni, hogy mi az, ami viszont az ő számára olyan fontos, hogy abból nem enged. Rossz párkapcsolatokban gyakran előfordul, hogy az egyik fél minduntalan alkalmazkodik, vagy kívánságait csupán apróságokban érvényesítheti.

Az elkerülő típus elmenekül a konfliktus és a probléma megoldása elől. Nem megy bele a konfliktusba, de nem is alkalmazkodik a másikhoz. Ez a hozzáállás hasznos lehet olyankor, ha nincs semmi esély egy álláspont elfogadtatására és csak időpazarlás lenne a helyzettel foglalkozni. Persze itt kérdés, hogy valóban nem volt-e esély közös nézőpont kialakítására, vagy az illető személyt csak a kishitűsége késztette arra, hogy elkerülje a konfliktust. Ha viszont valakinek igaza van, és mégis elkerüli a konfliktust, az később önmarcangoláshoz, hosszú távon akár egészségügyi panaszokhoz is vezethet.

A problémamegoldó úgy érvényesíti a saját szándékát, hogy közben a másik is nyer és senki nem kényszerül kompromisszumot kötni, vagy az álláspontjából engedni. Az ilyen helyzet hosszú távon nagyon előnyös, de elérése kevésbé fontos kérdésekben is sok időt és energiát igényel.

A kompromisszumkereső átmenetet jelent valamennyi említett típus között: többről mond le, mint a versengő, de kevesebbről, mint az alkalmazkodó. Ebben a helyzetben mindkét fél veszít valamit, de egyúttal mindenki nyer is. Akkor célszerű ezt a módszert alkalmazni a problémamegoldó viselkedés helyett, amikor a felek egyformán erősek és a probléma nem fontos annyira, hogy érdemes lenne sok időt és energiát fektetni egy win-win helyzet elérésébe.

Az, hogy mikor milyen konfliktuskezelési stílust alkalmazunk, helyzetfüggő. Sokan másként viselkednek a családban, a párjukkal, a gyerekeikkel, mint a munkahelyen. Van, aki otthon „viseli a nadrágot”, minden családtagja úgy él és viselkedik, ahogy ő elvárja, míg a munkahelyén kis „nyuszi”, aki soha nem mond ellent a kollégáknak, és különösen nem a főnöknek. A fordított eset sem ritka, amikor a munkahelyen versengőként viselkedő személy otthon elkerüli a konfliktusokat vagy teljes mértékben alkalmazkodik a párjához, a gyermekeihez.
A fenti stílusok mindegyike előfordul mindenkinél. Az a kérdés csupán, hogy a stílusok közül melyik az irányadó kezelési mód. Thomas és Kilmann szerint az az ideális, ha – a helyzettől függően – mind az öt stílus közel hasonló mértékben fordul elő egy személy viselkedésében és megtalálja, hogy mikor melyik a legszerencsésebb magatartás a maga, illetve a másik számára és melyik jár a legtöbb eredménnyel.

forrás: K. W. Thomas, R. H. Kilmann