A BÁMÉSZKODÓ HATÁS

A járda szélén egy férfi mozdulatlanul fekszik. Ruházata tiszta, átlagos, nem túl elegáns, de hajléktalannak sem tűnik. A gyalogosok és az autósok egyaránt elhaladnak mellette, tudomást sem véve róla, pedig néhányukon bizonyosan látszik, hogy észrevette a férfit. Páran ujjal mutatnak rá, de senki nem áll meg segíteni.

Kopp Mária kutatása szerint az emberek 80% úgy gondolja, hogy megállna, ha azt látná, hogy valaki bajban van. Ugyanakkor 80%-unk mégsem cselekszik…

Egy mind külföldön, mind hazánkban elvégzett terepgyakorlat során átlagosan 34 ember ment el a járdán fekvő, eszméletlennek tűnő kísérleti személy mellett anélkül, hogy bárki megállt volna segíteni. Volt, hogy 7 perc, volt, hogy 12, sőt volt, hogy 20 perc telt el így.

Amikor a terepgyakorlat után megkérdezték a járókelőket, hogy miért nem álltak meg, sokan azt mondták, hogy utólag ők maguk is meglepődtek, hogy nem tettek semmit.

A szükséget szenvedő emberek gyakran nem kapják meg a megfelelő segítséget. Az emberek elmennek mellettük. Ez a bámészkodó hatás.

Vajon mi tartja vissza az embereket a segítségnyújtástól?

Két egymásnak ellentmondó szabály irányít bennünket: az egyik az, hogy segítenünk kell a bajbajutotton, a másik pedig az, hogy azt kell csinálnunk, amit mindenki más is csinál. Amikor az ember észreveszi, hogy mások sem segítenek, a többiek közönyössége hatással van rá. Megfordul a fejében, hogy miért éppen ő lépjen közbe, miért éppen ő segítsen. Ennek nagyon nehéz ellenállni. Akadályoz bennünket a „reflektorhatás”, az az érzés, hogy elsőként cselekedni vagy felszólalni másokat zavarni fog.

A bámészkodó hatást azért különösen nehéz felismerni vagy megváltoztatni, mert tulajdonképpen egyik résztvevő sem tesz semmi rosszat, mindenki csak néz, szemlélődik. A veszély abban rejlik, hogy a nézelődők egyszersmind érzékelik a körülöttük lévő többi tétlen jelenlévőt is. Amikor egy nagyobb csoport tagjaként szemlélünk egy eseményt, a segítségnyújtó ösztönünk gyakran áldozatául esik annak a tudattalan késztetésnek, hogy átvegyük a csoport viselkedését. Ez az a pont, amikor a szemlélődés és a részvétel közötti határ elmosódik. Noha úgy gondoljuk, hogy mi csupán nézelődünk, valójában rontunk a helyzeten. Bár nem vagyunk tudatában, minden további csendesen figyelő szempár csak a tétlenül szemlélődő tömeg erejét növeli.

Amikor egy helyzet nem tiszta, az ösztönünk azt súgja, hogy csináljuk azt, amit a csoport többi tagja, még azon az áron is, hogy figyelmen kívül hagyjuk, hogy valakinek égető szüksége lenne a segítségünkre. Tudattalanul – és helytelenül –  feltételezzük, hogy ha valóban baj lenne, akkor valaki más már beavatkozott volna.

Tennünk kell azért, hogy a bámészkodó hatás ritkábban forduljon elő a környezetünkben.

Négy évvel ezelőtt a Hősök Tere Kezdeményezés azért jött létre, hogy feltérképezze és legyőzze azokat a hiedelmeket, amelyek gátolnak bennünket abban, hogy tegyünk másokért – vagy akár magunkért. Az a céljuk, hogy az együttérzés és egymás segítése társadalmi normává váljon. Tanároknak szerveznek tréningeket, akik alkalmanként legalább 40 diáknak adják át tudásukat. Az elmúlt négy év alatt több mint ötvenezer diákhoz és felnőtthöz jutottak el ezek a gondolatok.

Szükségtelen mondani, hogy maradt még teendő bőven.

forrás: Orosz Györgyi